Tudom. Ilyen nincs. És tényleg. Mégis van.
A múlt hét úgy elröppent, mintha meg sem történt volna. Meló dübörög ezerrel, a családom is kitett magáért - nem, nem akarok róla beszélni, mert csak felcseszem az agyamat - és a hétvégéket Levivel töltöttem. Legutóbb shopping tour-on voltunk, nem is olyan különleges, bár érzelmes hétvége volt. Egyre szorosabb ez az érzelmi szál. Hiányzik nekem és ha kicsit masszírozom, belőle is előjön hasonló verbális megnyilvánulás. Bár ez nem jellemző. Inkább az érintések sokasodtak meg.
De mindegy is. Ez a hétvége tele volt örömmel. Péntek este nagyon vívtunk, ki menjen át a másikhoz, végül is hajlottam rá, hogy a tizenegy fokban inkább én autózzam a fűtött kocsiban, mintsem ő motorozzon, hát átmentem. Olyan természetes az egész. Ha tehetné etene szerintem egész nap, bár ezt nem engedem. Együtt aludtunk, aztán korán elmentem egy édes-kedves barátnémhez és együtt tornázni. A beszélgetés önmagáért beszél, mior megkérdezem, jön-e vibrózni. Na ez nem a csoportos vibrátor használat fedőneve, hanem a vibrotréneré. Én pedig bevállaltam a zsírégetést együtt az erősítéssel. Halál. Alig bírtam felkelni. Szóval javaslom.
Barátnőztem egész délelőtt és még kora délután is. Cseréltünk némi energiát, így van az, ha két full energikus nőszemély találkozik, majd képes voltam leülni dolgozni. Mintegy két óra melóval elrepült a délután és visszamentem Levihez.
A konyhában nassoltuk a szilvásgombócot, s őbenne csak akkor tudatosult, hogy valóban kettesben megyünk gokartozni - nem négyesben. Hideg volt a keze és melengettem az úton a pálya felé. Nem vagyok jó gokartos. Laza 10 másodperccel vagyok gyengébb nála, az a futamon minimum másfél kör hátrányt jelent.
Egyszerűen boldog volt. Ölelgetett és puszilgatott engem és imádta a futamot. Csillogott a szeme. Az első futamban második lett, de csak azért, mert egy felesúlyú fiúka péppé verte a népet. A másodikban? Megnyerte. Büszke voltam rá. Sőt. Még most is az vagyok. És elfelejtettem neki mondani.
Hazafelé megint a kezét fogtam és cseppet sem volt hideg. Éljen az adrenalin! És a boldogság.
Együtt aludtunk és hajnalban az órára ébredve kapcsoltam be a tévét. Autóverseny. Levi imádja és én szépen elszuszogok mellette. Bevallom bealudtam, de ő végignézte, így regge hagytam tovább szunyókálni.
Villásreggeliztünk, és többször csak úgy, megpuszilt. Amikor például mosogattam. Pedig nálam ott a helyért szó szerint meg kell küzdeni. Aztán segített feltenni a falmatricáimat. Nagyon pepecs és pocsék meló. Többször elmondta, hogy ez bizony az én barátnőimnek nem tetszik, nem mi csináltunk, nem is tudjuk hogyan került a falra, csak egyszerűen megjelent reggelre. No és nem, nem jó ötlet rendelni egyet a hálószobába is.
Nagyokat nevettünk, ölelkeztünk és elfáradtunk. Délután átmentünk hozzá és... nos... karácsonyfa díszeket készítettünk. Nem, nem én egyedül, hanem ketten, együtt, közösen. Diókat törtünk és a fél diókat (kibelezve) fehérre festettük, majd egy ezüst madzagot középre applikálva összeragasztottuk őket. Közösen. És még mindig dobog a szívem. Levi az, aki velem együtt lélegzik. Számomra nincs jobb. Ő kell.
Aztán becsomagoltuk a fia szülinapi ajándékát és ő megírta a képeslapot. Először egy kis cetlire megírta a kitalált (egyébként vicces) szöveget, majd kivágott egy akkora lapot, mint a képeslap és átírta arra a szöveget, hogy jól nézzen ki, majd végül beleírta a képeslapba.
Ámulattal bámultam. Mennyi energia és szeretet. Apa írta a fiának. Szeretettel. Bár ez a szó hiányzott, én láttam, hogy benne van.
Tiszta lélek. És én szeretem. De nem mondom meg neki. Csak átölelem és megcsókolom. Mégegyszer. Kedden találkozunk.
