Ott voltam. Ma este a Barba Negra Trackben.
Ott ültem a lelátón és néztem az embereket. Milyen sokfélék és mindenki más miatt érdekes. Vagy épp kimondhatatlanul vicces. Mint apuka a sportszandálban, szépen visszahajtott fehér zoknival, nehogy már a lábszára közepéig érjen. Aztán az alig középkorú fiatal, nyakában a vízhatlan, tuti tasak, neon pánttal és benne egy ájfónszixplusz. Mintha egy tévét aggatott volna a saját nyakába. Aztán az alpári módon (nem) viselkedő, egyre ittasabb társaság. Vagy az Anyuka, ki két gyerekét felváltva lovagoltatta. Vagy épp lányok, kik magabiztosan viseltek szinte bármit. Nem. Nem szinte. Valóban bármit.
Aztán fények gyúltak és kezdődött a koncert. Én, az addig békésen jobbra és balra lábát nyújtogató nő, felpattantam és a tánctérre siettem. Nem láttam semmit, így előbbre mentem. Zárt a sor, de nem nyughattam, míg a bárpult színpadhoz közeli oldaláig el nem vándoroltam. Ott jó. Találtam helyet és énekeltem.
A Kowalsky meg a Vega. Véletlenül találtam rá. Egy dalrészlet benne maradt a fejemben, rákerestem és egyre több dallammmal ismerkedtem meg. Valahol itt kezdődött a mi szerelmünk. Tiszta rockzene, de olyan szöveggel, hogy azonnal átjár valami spirituális közeg, úgy, hogy a csontjaidban is azt érzed. Pedig nem érzem magam spirituálisan érzékenynek.
De ma csoda történt. Ugráltam és énekeltem. Egyedül. Ahogy mostanában ez már többször is előfordult. Kinéztem balra és összeakadt a szemem egy barna szempárral. Hm. Tetszett. Még egyszer. Szőrös negyvenes. Majd kezek a magasba és megcsillant a jegygyűrű. Én pedig nem néztem bele többet a szemébe.
Talán a Varázsszavak alatt éreztem először. Simogatta a nyakam a "szeretlek". Mintha valaki, a hátam mögül átmosott volna a saját energiájával. Körbeölelt és simogatott, úgy hogy hozzám sem ért. Füttyentett. A fülembe és hátranéztem. Ne haragudj - kiskutya - szemek. Velem egymagas és korombeli lehet. Tetszett. És nagyon jó energiákat éreztem. Még. És csak tolta az energiát. Bizsergett a bőröm. Mintha részeg lennék, pedig nem is ittam. csak éreztem a szellőt a nyakamon és ugráltam. Folyamatosan mosolyogtam. Élveztem minden percét.
Valamikor a héten láttam egy hosszú beszélgetést az intimitásról. Nos, nekem már ez a kapocs is nagyon intim. Mintha a lelkeink szerelmeskedtek volna, úgy fonódtak egymásba. Legalábbis az övé az enyémbe. Még mindig zárkózott vagyok. Akkor is, ha nagyon extrovertált a kép. Ez van.
Meg kellett volna köszönnöm neki, de valahogy nem jöttek belőlem a szavak. Tetszett. Viszont nem volt egyedül. Láttam. Félszemmel ránéztem a koncert végén és csak magamban köszöntem meg, amit kaptam.
Az utolsó előtt szám. Ezt nem hagyhatom ki. Abban a pillanatban rájöttem. Semmi sem olyan fontos, mint az, hogy szeretni annyit tesz, mint a másikat "biztatni repülni - át egy világon". Egymást. Én ebben profi vagyok. Biztatni repülni. S nekem ugyanerre van szükségem. Hadd szárnyaljak!
S most mégis tudnék sírni. De csak szorít a mellkasom. Ez a legszebb szerelmes ballada. Ma mindenképp az. Köszönöm.
