Hurrá nyaralunk! De tényleg. Idén Huncutkával utazom nyaralni - Zaferyahoz.
Történt ugye az, hogy Levi ténylged - eredeti nevéhez méltóan - leves lett és mi, Huncutka, az ő lovagja, Titi és én elmentünk a Nyíregyházára - az állatkertbe. Ez önmagában is hatalmas buli volt, azóta is szállóge, ha meglátunk bármilyen (!) állatot, hogy "Tudjuk, viziló", mert Huncutka lovagja vizilónak nézte az orrszarvút és ettől eltekintve is hősiesen viselte a három nőt. Azóta nem láttuk, (mármint Titi meg én) de hírből tudjuk, él. És mindig puszil minket. Most is röhögök. Nem voltunk egyszerű csapat, de ő igazán bevállalós, három kifejezetten erős egyéniségű és határozott elképzelésű nővel. Szóval persze erről mintegy négyezer fotót posztoltunk a filctyúkon és viccelődtünk rajta napokig.
Épp Zaferyaval beszélgettem utána telefonon.
- Te, figyelj csak, kikkel voltál ott az állatkertben?
- Titivel és Huncutkával.
-A szőke?
- Jaja, a szőke Huncutka. Tudod, a barátnőm, aki gyógyulóban lévő stroke beteg. Szerintem imádnád, legközelebb, ha hazajössz mindenképp bemutatom neked.
- Miért nem hozod el magaddal hozzánk? - kérdezte tőlem Zaferya a vonal másik végén, a török tengerpartról.
- Figyu, nem tudom hogy áll anyagilag, tudod nyugdíjas, de megkérdezem lenne-e kedve hozzá.
Este együtt tornáztunk Huncutkával, s míg vártunk a kezdésre, én megkérdeztem.
- Figyelj csak Huncutka... van egy meghívásom, veled együtt, a török tengerpartra nyaralni. Lenne kedved eljönni velem?
Nos azt hiszem ezt a kérdés volt az, amitől Huncutka a föld felett 40 centivel kezdett létezni. Egy méterre akkor emelkdett, mikor megvettük a repülőjegyet és látta a nevét a papíron, aztán két méterre az indulás reggelére érkezett.
- Mikor van a szülinapod? - kérdezte Huncutka, mikor megérkeztem érte.
- Ma.
- De nem úgy!
- Ja, 15.20-kor lesz.
És ezzel megnyugodott, majd szépen bevette a vitaminokat és megitta a megfázásra a forró italt is. Kész.
- Már egy órája kész vagyok!
- Akkor nem is baj, hogy előbb értem ide - mosolyogtam.
- Á!
Mint két igazi úrinő. Letettük az autót a park&fly-ban, megkértük az urakat, hogy legyenek kedvesek egy külső és belső takarítást is csinálni, míg mi odavagyunk és majd 26-án este jövünk. Szóval pá, és ezzel beszálltunk a transzferbuszba, ahová szépen bepakolták az összes (természetesen piros) bőröndünket.
A reptéren szokásos tömeg. Turisták és üzletemberek mindenki húzta és vonta csomagját. Én lemértem a sajátomat, naná, hogy másfél kilóval több volt, mint a megengedett, így átraktam a szalámit és némi sajtot Huncutkához, majd lefóliáztattuk az ő bőröndjét. Én nem kértem fóliázást, egyszerűen enm szoktam.
Vilámgyorsan kiírták hová menjünk, megkerültem a sort, ahogy lebeszéltem a légitársasággal és szinte azonnal mehettünk - végig becsekkolva, átszállással együtt, hogy sehol se legyen dolgunk - a biztonsági átvilágításra. Ott is előre küldtek minket és egész gyorsan végeztünk.
Délidő volt, így leültünk eszegetni, de valahogy nem csúszott annyira az ebéd, így mindkettőnknek úti csomagja is lett belőle. Beleszórtam én a maradék krumplit is, pedig azt sosem eszem meg, még frissen sem, nemhogy órákkal később...
Nem vagyok hajlandó sorban állni a kapunál. Egyszerűen nem. Teljesen mindegy mikor szállok be a gépbe. Így aztán mi lettünk a "last call passengers". Alig néhányan várakoztak még a beszállásra, mikor odaértünk.
Turkish Airlines-zal repültünk. A tavalyi Pegazushoz képest ezt maga a menyország. De tényleg. Sajtos szendvics, lazac és mennyei. Figyelmes légi utaskísérők, és minden rendben volt.
Tudtam, hogy ma két kicsit repülünk, így van idő közben pihenni. A leszállás után, a vámnál, rengeteg embert tereltek a sorba, mi is odakerültünk, de lényegében csak sétáltunk. Egyesével kellett a vámtiszttel és a kamerájával szemezni, s mire átjöttünk, elveszett Huncutka beszállókártyája. Kétségbeesett arc. Úristen.
- Nyugi. Minden rendben van. Ettől még megvan a helyed. Mindjárt nyomtatunk másikat. Ne nézz rám ilyen kétségbeesetten. Tényleg.
Persze nem nyugodott meg. Mentünk át a következő átvilágításon, a következő ponton és csak nem nyugodott meg. Nem szólt egy szót sem, de láttam az arcán, most vége a világnak.
Választottam egy ügyintézőt és elmondtam mit szeretnék. Segített. Csomagmatricát nem tudott adni, de felírta kézzel a számot. A beszállókártya semmiben sem különbözött az enyémtől. Nyugalom van és béke.
Megkerestük a kényelmes várót, ahol lehet enni, inni és pihenni. Mégis kényelmesebb egy fotelben vagy kanapén, mint a tömegben vagy leülni - vagy nem. Megnéztem melyik a jobb nekünk, megkérdezték tudok-e kártyával fizetni, mert akkor olcsóbb, hát persze.
- Nem működik.
- Próbáljuk meg mégegyszer!
- Nem megy. Harmadszorra letiltja, kérem hívja fel a bankot - mondta a recepciós.
Huncutkát leültettem, én is próbáltam megnyugodni és leülni. Hívtam a bankot. Zene. Kapcsoltak. Fél órát vártam és éppen nem merült le a telefonom, mire megoldották. Valamit frissíteni kellett a kártyámon (!) és láss csodaát, működött. Közben jöttek az SMS-ek, a banki ühgyintézők is megköszöntöttek (hiszen el kell mondanom az azonosításhoz mikor és hol születtem) és én könyörögtem, hogy ne rontsák el a napomat.
Megoldották és béke lett. Ittam Ayrant, ettem salátát a megreptetett csirkéhez, Huncutkának beállítottam a tabletet és ismerkedett a nyomkodással. Be kell vallanom, utálja. Majd adok neki játékot rajta és megszereti.
- Hány óra van? - kérdezte Huncutka.
- Nem tudom, de nézd ott a tábla, még nem kell mennünk.
- Jó - és ezzel felállt és előhúzott egy csomagot a táskájából. Szép papírba csomagolva, hajtogatott papírlegyezővel a tetején. Elsírtam magam. Még most is könnyezem a meghatottságtól. Kibontottam a csomagot és egy cicás, meseszép zöld neszeszer volt benne, aban egy piramisos sorsjeggyel.
- Hú, ez hogy működik? - mindent megkérdezek Huncutkától. Egyszerűen nem veszem tudomásul, hogy nehezen megy neki néha a beszéd. Jó. Nem néha. De tökéletesen értjük egymást, én meg piszkálom a gyakorlással. A saját kis játszmánk.
Kapirgáltam a sorsjegyet, Huncutka hozott nekem Ayrant, meg magának is finomságokat. A személyzet segített neki, teljesen önellátó. Roki? Hát van kártyája... de szerintem nem az. Csak épp nem mozog úgy a keze, mint a szerencsés többségnek. Rokitudat az felejtős.
- Írod a blogot? - na tessék. Még egy minőségellenőr, futott át az agyamon Huncutka kérdésére.
- Írom. Megírtam a tegnapi napunkat. Jó lesz? - és adtam vissza a tabletet, rajta a rózsaszín oldallal.- utána megyünk a géphez, ha elolvastad.
Last call passengers. Csak így utazunk. Mikor megláttam az ott várakozó népet és a stratolást az egyszem konektorra, örültem, hogy a lounge-ot választottam. Jobb volt ez nekünk.
A második repülés tényleg semmi. Alig egy óra és már landoltunk is a helyi, minireptéren.
Beterelték a népet (a gépről gyalog mentünk az épületbe, mert itt nincs se folyosó, se busz, semmi) a csomagszalaghoz és dráma. Dráma, mert megjött a pegazus is és így két gép érkezett egyszerre a reptérre. Vártunk, pisilés, türelem és néha egy-egycsomag. Pegazus, így szóltam a nőcinek, valami bűzlik. Ez nem a mi gépünkből jött. Átvitt minket egy másik terembe, újabb szalag és ott voltak a csomagok. Összeszedtünk mindent és Zaferyáék már vártak a reptér előtt. Öröm és boldogság. Gyors bemutatkozás, ismerkedés. Zaferyáék motorral jöttek, de a férje azonnal intézte nekünk a transferbuszt. Felszálltunk és olyan gyorsan itt volt, hogy Zaferyáék futva érkeztek meg értünk a leszállóhelyre.
Felhoztuk a csomagokat, kaptam GinTonikot, beszélgettünk és egyszer csak, még a születésnapomon, Zaferya férje egy szép, piros tortát hozott. Pirosat, mert az illik hozzám. Zaferya 14 éve a barátnőm. Egyszerűen tudja, ha valami piros, az nekem egyszerűen tökéletes innivaló, ennivaló, akármi. A torta pirosan csillogott, tetején csokoládéívek és eperszemek, az oldalán étcsoki kockalapok és három gyertya, jelképesen az ünneplendő 33 évhez. Ugyanis egy nappal sem vallok be többet. Elfújtam a gyertyákat és kívántam. Azt kívántam, hogy teljesüljön az a születésnapi jókívánság, amit a pénzügyes kolleginámtól kaptam Moszkvából. Úgy, ahogyan ő kívánta. Bár mindenki hasonlóakat kívánt, mégis az övét választottam, így senki sem tudja most sem, pontosan mit tartalmazott az üzenet. Így van esély rá, hogy teljesül is.
Meghatódtam. Majszoltuk a tortát. Minden benne volt, amit szeretek.
- Évek óta nem volt olyan szülinapi tortám, ami tetszik is - hüppögtem Zaferya fülébe.
Hát igen. A barátaim tényleg ismernek. Vagy inkább másképp. Nekik hagytam, hogy tényleg megismerjenek és önmagamért szeressenek. De fura. És pont így szeretnek.
Éjjel egy körül zuhantunk Huncutkával álomba. Végülis korán kezdődött a nap és mindketten elfáradtunk.
Reggel pedig egy kéklő tengerpartra ébredtünk - pizsamában. S boldog szülinapot nekem. Köszönöm.
