Oké, nem a legjobban kezdődött és a fíling is nagyon váratott magára idén.
Egyszerűen a hátam közepére se kívántam a "családi idillt". Apuka felesége és az én drága mostohatestvérem már olyan szinten utálják az általuk elképzelt önmagam, hogy még az aurájuk is égetett a gyűlölettől.
Belefáradtam. Idén már nem akartam eljátszani. Nem akartam mosolyogva elfogadni a pofonokat, majd odatartván a másik orcámat is - jó katolikusként - két óra múlva szédülten beájulni az ágyamba és fájdalomcsillapító gintonik-kúrát tartani. Pedig van otthon gin. Két üveggel is.
Aztán a népes szomszéd család Anyukája - végtelen szeretettel és kedvességgel, öleléssel, meghívott szentestére. Én pedig - mivel kifejezetten kedvelem őket, akkor is, ha olyan elképesztően hangosak, mint Róma és Nápoly egyszerre - elfogadtam.
Szép ruhát öltöttem magamra és piros cipőt. Mert fel akartam venni. Piros rúzst. Meg piros karácsonyi csengettyűket a fülembe. Egész este nevettünk, játszottunk és jól éreztük magunkat. Ilyen egy igazi család. Akkor is, ha néha akad valaki, aki elküldi a másikat Afrikába. Vagy épp Szibériába. Vagy Kukutyinba zabot hegyezni. Mert elképzelhetetlen az ünnep úgy, hogy ne legyenek együtt. Ez az alap. Éjjel egyig az időt sem nagyon érzékeltük, csak annyit, hogy a Kisraptor ("Szexet próbáltad már?") egyre nehezebben viselte a megpróbáltatásokat. Hiába. Ha az embernek nagy testvére van, akkor a PS-ért meg kell küzdeni. Vagy sokkal jobban kell játszani, mint a nagyok.
Hazamentem és aludtam egy nagyot. Másnap reggel kicsit tévéztem, kipróbáltam az új színezőmet, mégegyszer megnéztem a karácsonyi ajándékaimat, hihetetlen milyen sokat kaptam, pedig nincs is családom, majd elkeztem készülődni - ebédre.
Bizony. Ebédre voltam hivatalos a társkeresős barátnőmhöz. Még sosem találkoztunk, és vártam milyen lesz a kisugárzása. Tiszta. Néha nem kell megszólalni, hogy érezd. Bármennyi a seb, a tiszta csak még tisztább lesz. Megöleltem és éreztem az erejét és szeretetét. Hihetetlen? Az. Az egész lóbox megérte. Még az idióták is. Kaptam egy nővért. Tudom, tudom. A családhoz nem csatlakozunk, mint az Üdvhadsereghez, de akkor is. Ez már így sikerült.
Estére üz7enet várt, hogy másnap ebédre várnak Kisraptor nagynénjéék, aki nem mellesleg a barátném. Ugyanabba a gimibe is jártunk és még a nagyszüleink is barátok voltak.
Korán érkeztem, így rázattam magam egyet a Flabéloson, viszketett és égett mindnenem. Az okosak azt mondják, ilyenkor ég a zsír. Nálam van anyag. Égethet. Pláne, mindazt előre, amit utána megettem. A Főszakács, ha épp nem ettem valamit, rögtön megkérdezte, mi az amit még nem (!) kóstoltam. Ha ő épp valami mást csinált, akkor a barátnőm. Azt hiszem, hogy órákon át, folyamatosan rágcsáltunk valamit és beszélgettünk. Sok ember, keresztben beszélget. Nagyon ébren kell lenni, ha nem akar az ember lemaradni a "poénról". S mit ettünk? Mindenki, amit kért. Halászlé? Van! Húsleves? Van! Főt hús? Mégis melyik a kedvenced? És volt kacsamell... Az az én kedvencem. Meg cékla - köretként - és krumpli, meg vargányás rizottó, meg párolt káposzta, meg rántott hús, abból is vagy kétféle. Lehetetlen. Egyszerűen lehetetlen volt mindent megkóstolni, de megpróbáltuk. A cékla nálam mindent vitt. És persze a húsleves. Meg a marha, házi tormával. Muszáj abbahagynom, mert újra farkaséhes leszek.
A társaság ifjoncai a Játékkészítőre mentek, s mi ott maradtunk egy csendesebb nappaliban.
Játszottunk egy 5 másodperces játékot. Nem, ez nem az, mikor a férfi jön, öt másodperc és már megy is. Sokkal szórakoztatóbb. Van öt másodperced arra, hogy mondj három Nobel-díjast. Vagy három országot, ahová szeretnél eljutni. Vagy három zászlót, amiben van zöld. Vagy három színésznőt. Vagy három akármit. Volt olyan, hogy egy mukk se jött ki a torkomon. Csak röhögtünk, mert az bizony bennen ragadt. Az első körben a nagymama kimaradt, lepihent, nem volt kedve játszani. Épp ezért a kanapéról, alfában osztotta az észt, majd felkelt, közénk ült a második körre és rommá alázta a társaságot. Annyit nevettünk, hogy alig bírtuk abbahagyni.
Mikor Raptorkáék visszajöttek, egy pillanat alatt megtelt a ház Nápollyal és Róma összes hangjával. Mi egymásra néztünk a Nagytesóval.
- Meglépjünk?
- Meg. - néztem rá beleegyezően.
A barátnőm nyugtázta, hogy mi most szépen meglépünk, és én nagyon hálás voltam a délutánért. Egy percig sem jutott eszembe a saját depis hangulatom és ez így volt egész karácsonykor.
Másnap, vasárnap, kirándulásra készültem. Huncutka még a hét elején kiadta: jössz! Na akkor megyek. Jöttek értem, elvittek Leányfalura, sétáltunk, túráztunk, dagonyáztunk a sárban.
-Hé! Tudod, én vagyok a piros cipellős Dorothy, akinek esze ágában sincs összekoszolni a topánkáját! Még jó, hogy most nem az van rajtam...
Ebédeltünk és miközben boldog új évet kívántunk egymásnak, a kirándulócsapat meghívott a következőre is. Engem. Piros topánkát. De a következő túra január 17-én lesz és én valahol teljesen máshol. És naplót kell írnom. Tudom.
A kirándulás alatt, mikor a kutya se szokott keresni, csörgött a telefonom.
Szóval nem az a kérdés, hogy jössz-e karácsonyra, hanem az, hogy mikor jössz?
Kérdezte háromgyerekes-apuka barátom. Akkor megyek most. És a kirándulás után felkerekedtem, hogy meglátogassam őket is. Este tízkor nem kellett altatni. Épp elég volt bekapcsolnom az ágymelegítőt és a fáradtság álomba ringatott.
Nagyszerű barátaim vannak. Mindenkinek ezt kívánom, akinek nem jutott család. Mert igenis van választásunk. Szeretettel. Boldog Új Évet!
