Nincs kedvem. Igazából semmihez. Nem tetszem magamnak, mikor ilyen apatikus vagyok.
Nem érdekel semmi és mindenre fanyalgok. Nem, ez nem az az arcom, ami szimpatikus. Apatikus. És persze inkább lennék patikus. Mármint gyógyszerész.
Hülye vagy. Bolond és bolondozol. Bagatellizálsz. Pedig ez nem vezet sehová.
Tegnap este koncertre mentem, mert érdekelt. Felöltöztem és a tetejébe húztam egy kabátot. Komolyan élveztem a koncertet. Én táncoltam, körülöttem az emberek fapofával bámészkodtak. Mintha valaki mondta volna nekik, hogy ez jó, erre ki kell jönni, de valójában nem élvezték. Én ismertem a számokat, többet már a keresztbe előadókkal is. Ők azt hiszem nem tudták hová tenni. Sem a dalokat, sem az előadókat.
Buli volt - a közepén egy Cseh Tamás számmal. Csönded vagyok. S nekem kicsordult a könnyem...
Igen. Igazán és nagyon szerelmes három éve voltam. Azóta? Árnyékok.
A koncert után összefutottam Luluval, de még mindig bennem volt a dal. Próbáltam, de nem ment. Nem tudtam elszakadni és továbblépni. Jótékony eső esett. Jótékony a szomorú léleknek. Az enyémnek.
Napsütést kérek! Kérek! Hálás leszek érte, ígérem.
De most is esik. Napfénynek nyoma sincs.
