Indulunk! Vagyis indulok. Éjjel egyig próbáltam betenni a mindent a csomagba, de szépen befért. Reggel tényleg csak a kézipoggyászba került bele még egy fogkefe és lényegében készen álltam az útra.

Kivittem a csomagokat, nagyobb bőrönd, kicsi, amit Anamitól kaptam kölcsön, bőrönd a fedélzetre és a számítógépem a saját táskájában.

Utóbbit letettem egyedül és úgy gondoltam, hogy a két bőröndöt leviszem (egyszerre!) a lépcsőn és kiteszem a kapuba, hogy könnyebb legyen kivinni. Úgy gondoltam. Egy hatalmasat pereceltem a csúszós lépcsőn. Megütöttem a sípcsontom és pokoli fájdalmat éreztem. Vinnyogtam, de nem ültem le a hóba, csak szűköltem nyomoromban és sírtam. Ekkor jött meg az ExFérj.

• Jézusom! Akkor az ügyeletre viszlek!
• Dehogyis! Akkor lekésem a repülőt!

És kivitt a reptérre, folyamatosan sajgó lábammal.

Mázlim volt. Pont ott tett le, ahol épp be kellett csekkolni. Fekete nadrágban voltam, csak néztem a lábamat és nagyon mérges voltam. Miért nem vagyok képes megvárni, hogy valaki segítsen? Miért kell ezt nekem egyedül intézni és megindulni a bőröndökkel? Hát nagyon nem kéne és azt is csak egyesével. Vártam a soromra és anélkül, hogy kértem volna, a folyosóra kaptam ülőhelyet.

• Milyen címre megy? ESTA-val utazik ugye? Kinyomtatta esetleg?
• Húúú nem jut eszembe az utcanév – jöttem kicsit zavarba. – igen ESTA, és kinyomtattam.
• Beírom az Apple Road-ot. Az be szokott jönni, nem kérdeznek mást.
• Legyen akkor Apple Road.
• Szeretné ingyenesen feladni a kézipoggyászt is?
• Nem, hosszú lesz az út, benne van a párnám és néhány dolog, amire szükségem lehet az úton.

Ezzel elindultam a tranzitba. Átnézték a kézipoggyászom, a laptopom, a telefonom, mindent külön dobozba tettem és az átvilágítás után összeszedtem. Vennem kellett unicumot – na, erre kellett a gurulós kézipoggyász, mert utálom cipelni a piát és szükségem volt egy kis arckrémre. Még soha ilyen drága cuccot nem vettem, de muszáj megérteni. Aranyszínűen csillog. Nuxe (Paris) a márka, sosem hallottam. Még az is lehet, hogy beleszeretek. Aztán leültem kávézni és reggelizni. Nem éreztem különösebben, hogy pokoli a lában, de kitartóan fájt.

Aztán kicsit mászkáltam még, rájöttem, hogy nincs kendőm, vettem egyet és találtam egy igazán izgalmas színezőt is – magamnak. Hosszú lesz az út, muszáj elfoglalnom magam valamivel – gondoltam akkor.

Hamarosan már a repülőhöz kinyitották a kaput és mehettünk. A kabátom (amúgy sem hoztam magammal nagyon vastagot) már az unicumot támasztotta a kis bőröndben, mikor közölték, hogy a repülőhöz busszal megyünk ki. Nem volt őszinte a mosolyom. Magam köré tekertem a vékony sálat és az utasok többségén látszott – velem együtt Floridába készülnek és senki sem télikabátban.

Nagyon szűk Fokkerre kerültünk. Épphogy befért a kicsi bőrönd és mellé a laptop a csomagtartóba. Az ülőhelyről nem is beszélve, de tudtam, ez a két óra csak a bemelegítés a tengerentúli járatra. Hálás voltam a folyosó melletti helyért.

Hamar elindultunk és két óra tényleg elröppen a levegőben. Mire úgy éreztem, már nem bírok ülni, süllyedni kezdtünk.

Zürichben szálltam át a másik járatra. Át a tranziton, kerestem a beszállókártyán a kaput, de sehogy se láttam melyikhez fussak, majd az utastársaimmal együtt álltam a tábla előtt percekig és nem láttam a gépemet kiírva. Már a nagy csoport elindult, mire újra kezdtem az olvasást. Tampa. E52. Már csak meg kell találnom az utat a tranzitban. Tudtam, hogy nincs sok időm, így a boltok helyett csak a feliratokat lestem. E terminál. Lift? Arra senki sem várt és én éreztem, hogy jó lesz. A lépcsőnél sokkal jobb. Megunt szerencsém volt és a lift az útlevél ellenőrzésnél tett ki. Beálltam az első ablakhoz, alig páran várakoztak ezen az oldalon, lifttel velem se jött senki.

Gyors útlevél ellenőrzés, gyorsvasút és E-terminál. Ott újabb sor, újabb útlevél és beszállókártya ellenőrzés – pecsétet is kaptam rá – majd szabadon engedtek félórára. Fájt a lábam. Szereztem wifit (beszállókártyára kapja az ember lánya egy automatából) és leültem. Akkor láttam, hogy a fekete nadrágomon különös folt van. Óvatosan felhúztam a nadrág szárát. Vérzik. Inkább elrejtettem. Én ugyan le nem maradok erről a gépről. Csak írtam a barátnőmnek, hogy fertőtlenítő és kötszer kell. Mélyebb a seb, mint, ahogy gondoltam. A lépcső széle nagyon eltalálta a sípcsontomat. Aztán megnéztem miért akar állandóan kiborulni a kezemből a kis bőrönd. Nos, kitört az egyik támasztólába. Írtam Anaminak, nem tudom mikor tört el, de ez van. Ha hazajöttem veszünk másikat, csak ne fájna ennyire a lábam.

• Küldök gyógyító energiát!

Bíztatott Anami. Minden segítség jól jött. 11 óra repülés nem csak soknak hangzik, hanem az is.

A félóra elröppent és már megint egy repülőn ültem. Itt kicsit több hely volt a csomagoknak, az embereknek viszont nem. Nagyon közel volt a másik, alig tudtam kinyújtani a lábamat. Egyfolytában mozgattam, nem szabad hagyni, hogy merev legyen. Tudtam én, és kitartóan fájt. Nem szokott. Nem szokott ennyire fájni, ha megütöm magam. Megnéztem egy filmet – a Minyonokat – olvastam és zenét hallgattam. Majd nem bírtam tovább, bementem a mosdóba és megnéztem mi az aktuális helyzet. Kitartóan vérzett és feltekertem a nadrágom szárát. Legalább az ne ragadjon bele mégegyszer. Szörnyen nézett ki, de nem foglalkoztam vele külön. Kicsit aludtam és megnéztem még egy filmet. A Spy-t, Melissa McCarthy-val, amit Budapesten (is) forgattak. Nekem vicces volt. Enni és inni folyamatosan kaptunk. Még az is megvolt, hogy hoztak (Mövenpick eper-málna) fagyit és videózhattam fagylaltevés közben. Imádom.

Vánszorgott a repülő a kijelzőn. Még mindig a legrövidebb út Floridába, Grönland déli csúcsán és Kanadán keresztül vezet.

Egész út alatt egyszer sem vettem le a bőröndöt. Akár fel is adhattam volna, de… na igen. De ki tudja? Most már tudom. A kindle elég volt. A hely szűk, így a laptopom ugyan elfért volna, de semmi más. Dolgozni, amit épp csinálnom kellett volna (és esetleg most is kellene), képtelenség. Csak forgolódtam, helyezkedtem, néztem a térképen, ahogy mögöttünk besötétedik az égbolt, mi pedig, mint akik menekülnek a sötétség elől, folyamatosan az élet napos oldalán utazunk. Mert ez bizony az élet napos oldala, semmi kétségem.

 Vártam, hogy végre célegyenesbe forduljon a gép. 11 óra. Magyarországon éjfél, itt este hatóra volt, mikor huppant a gép a talajon. Huppant. Érintette a kifutópályát, majd vissza a levegőbe és újra a betonra és közben Michel Bublé énekelte a fülembe, hogy It’s a beautiful day. Az.

Újabb sorban állás és újabb automata. Nem, nem sikerült ujjlenyomatot adnom és a fotó… nem csak nekem nem tetszett. A papíromat áthúzva nyomtatta ki. Mehettem a vámtiszthez, aki csinált rólam új fotót és megküzdöttünk az ujjlenyomatokkal is.

• Mennyi ideig marad?
• Csak két hét. Utána muszáj visszamennem dolgozni.

Elengedett utamra. Szereztem egy tologatós kocsit és rátettem a cuccomat, majd néztem a szalagot, hátha jön már a bőröndöm. Figyeltem a címkéket és a Zürich címkék láttán tudtam, mindjárt itt az enyém is.

Összeszedtem és újabb sor. Újra megkérdezték van-e nálam ennivaló. Ugyan. Elengedett.

Újabb lift és kerestem a kijáratot, mikor megláttam a kisvonatot. Ezaz. Épp 10 éve ezen a helyen bőgtem el magam. Annyira, de annyira fáradt voltam.

A kijáratnál barátném kislányát láttam meg először.

• És hol van Anya?

Anya, a többi magyar utasra váró kinn élő magyarral egy kupacban, várt engem.

Örültem nekik. El sem hittem, hogy végre itt vagyok. Csak aludni vágytam és arra, hogy rendbe szedjem magam. Itt végre jó idő van. Kicsit lehűlt az esti 18 fok – 14-re. Nem, nem fázom. Épp az ágyban fekszem, itt hajnal van és beborogattam a lábamat. Ideje cserélni a borogatást. Talán alszom még egy kicsit. Otthon lassan dél, itt hajnali hat. 3.30-kor ébredtem. Úgy látszik, hogy országtól, időzónától függetlenül ekkor ébredek…

Jó reggelt Florida!