Most azt kellene írnom, hogy de jó, kávéztunk, felhívott és még nem is tudom mi lesz. Tudom. Ezt kellene írnom. Mi több! Ennek kellett volna történnie. Pont ennek.
De valami teljesen más történt. Egyszerűen közbejött némi munka és telefonált nekem.
- Szia Életem, mi újság? - kérdezett engem.
- Szia... ez nem hangzik túl jól - csúsztak ki a gondolataim számon, háromnegyed órával a randink előtt.
- Mert nem is az. Már most látom, hogy legalább másfél órát késni fogok, és nem akarom, hogy ott ácsorogj.
Hazamentem és azon gondolkoztam kb 15 másodpercig, hogy mi legyen. Este fél tíz. Úgy alakult, hogy a szabadnapján mégis dolgozott. Éhes lesz. Én biztos az lennék, bár egy falatot sem tudtam volna megenni. Igen. Én. Husi-puszi-nyuszi.
De Ő nem akart enni. Csak látni engem. És megölelni.
Én pedig megkértem, hogy jöjjön el hozzám. S mivel napok óta 2-3 órát alszom, így jól esett lepihenni. Már épp csukódott le a szemem, Titivel sem csetelgettünk már, mikor felhívott.
- A GPS azt mondja 20 perc és ott vagyok.
Már nem aludtam. Szép békésen összeszedtem magam, miközben beszélgetett velem. Majd bekanyarodott az utcába és kimentem elé a kapuba. Leparolt, kiszállt és megölelt. Megpuszilta az arcomat. Megölelt. Vacogtam. Mert persze annyi eszem nem volt, hogy beleugorjak egy kabátba. Úgyis csak egy pillanat. Egy jó hosszú pillanat - ölelésben. Majd még egy puszi az arcomra, s egy óvatos szájrapuszi.
- Bejössz hozzám? - kérdeztem vacogva az egyértelműt. Hát persze. Ezért jött. Bár ülhetnénk a kocsiban is. És azok is egyformák. Ugyanaz a típus, ugyanúgy kombi. Bár az övé dízel és sötétkék.
Kiskutyám körbeugrálta és örömködött. Szereti az embereket. Ő pedig csak ölelt és csókolt. Finoman, érzéssel és néha egy kicsit hevesebben. Fázott a talpam, átléptem a szőnyegre. Nem mozdultunk. Csak ott álltunk, mint két tini, aki először próbálgatja a csók ízét.
Aztán bementünk a hálóba. Nem, egyszerűen nem bírja a sebes lábam ezt a kiképzést órákon át. Összebújtunk, beszélgettünk és tudtam. Tök mindegy mi volt eddig, most jó. Nagyon jó.
- Jó. Szerintem mehetünk Vegasba. Csak szólnom kell, hogy külföldre megyek - szólt hozzám a hangja a sötétben. - Kambodzsa előtt vagy utána menjünk?
- Tulajdonképp mindegy. Essünk túl rajta. Jó a Vegas esküvő.
Majd csapunk egy bulit. Utána. De most valahogy nincs kérdés.
- Basszus. Sajnálom a férfiakat. Én most elviszem a tökéletest. És ilyen tökéletes nincs mégegy. Esélyük sincs. - mosolygott rám.
Azt akartam, hogy ott legyen velem. Mindig. Hogy el se engedjen. S ő bizony nem akar elengedni.
- Bezárom az ajtót.
- Miért? Félünk?
- Nem... csak megszoktam.
- Saját rendőröd van...
Biztonságban vagyok. Végre. Pont úgy, ahogy nekem a legjobb.
Együtt ébredtünk. Nem tudom mennyir aludtunk. De mindegy. Pont jó ez így. És programot szeretne. Mindegy hová, csak együtt és még többet. És koncertjegyet intéz. Mert én kinéztem. Ott lesz két túlkoros kamasz a Kowalsky meg a Vega koncerten, de már együtt. Hihetetlen. És én hiszek benne.