Darabkák. Sokszor eszembe jut a varázsló. Leginkább a darabkák, amik itt-ott maradtak és azok a darabkák, amiket én őrzök.
Persze nem pont erről volt szó, de valahogy így tettem magamévá. Darabkák vannak. Innen-onnan, első randi darabkák. Mondatfoszlányok és érzések. Talán össze se tudom valamennyit szedni, de valahol bennem vannak. Van, akitől nem az első randit, hanem az utolsó pillanatot őrzöm. Van, akitől csak egy pillantást.
S mik a kedvenceim?
Nyuszi, nekem pont olyan nő kell, mint te, csak épp valaki más. (Alakítsatok filctyúk csoportot!)
Nyuszi, csak tudnám hogy tudsz így nézni rám! (Szeretlek bakker. Jobban, mint magamat)
Most komolyan, az a baj, hogy túl vastag? (Nem. Az a baj, hogy lényegében nincs. Csak a hasfaladon belül, de azt meg én nem érzem)
Lehetnénk barátok, de persze nem kizárt, hogy egyszer más is lesz belőle. (Édesanyád hogy van?)
Nyuszi, késtél. (Otthonról? Hé! Ez az én házam!)
Hogy lehet ilyen tiszta, naiv lelked? (Mert még te sem érdemelted meg, hogy ne így álljak hozzád.)
És még van ilyen rengeteg. Mégsem érzem, hogy valamit elvittek belőlem, csak remélem. Azt, hogy egyszer felébrednek és rájönnek. Én tudok szeretni. Tiszta szívből. S mennyivel boldogabb élet ez, az összes csalódással együtt, mint enélkül létezni. S akkor, majd ők is elkezdenek élni. Tágra nyílt szemekkel, örülve mindannak, aminek én ma is örülök. Sőt. Hálás vagyok. Nap, mint nap.
