Nyuszo csodálatos élete

Mielőtt meggondolnám magam, tettem azért, amint ma elhatároztam.

Most értem haza. Vége van.

Most rakom össze az esti programom és azt olvasom, hogy hétkor "bloggertali".

Jaj nagyon vártam ezt a napot. A délelőtt munkával telt, van az úgy, hogy akkor is dolgozom, mikor papíron úgy tűnik nem kellene, aztán kiderül, hogy mégis. Szóval a jakuzziban töltöttem a fele időmet, a másikat meg a számítógép és a telefon közelében. Na jó. A telefont bevittem a buborékoló medencébe és arra gondoltam, ha ezt én otthon megcsinálhatnám, mekkora királyság lenne. Persze az agyam rögtön számol, táblázatba tesz és megállapítja, hogy olcsóbb naponta lemenni egy jó kis uszodába. Bár otthon akár meztelenül és pezsgőzve is használhatnám a medencét. Meggondolandó. Még nem terv, csak ötlet. Egy baromi drága ötlet, szóval pihentetem.

Szóval már tényleg meg akartam írni milyen is volt tegnap a fesztivál, de egyszerűen nem megy, mert elkezdtem olvasgatni és belefutottam egy kommentbe, miszerint csak a lúzerek vágynak az elérhetetlenre. Ó. Ezzel azért tudnék vitatkozni. Mi számít elérhetetlennek? Szerintem ugyanis semmi sem az, csak épp tenni kell érte. Minden elérhető. Persze nem fogok szárnyakat növeszteni és repülni, de abban nem látok semmi akadályt, hogy sárkányrepülővel megtegyem. A lehetőség adott, az út pedig egyedi. Csupán merni kell, vállalni, hogy én igenis ezt szeretném és ezért mindent megteszek. Azt gondolom, hogy eddig mindent megkaptam az élettől, amit valójában, igaz hittel kértem.A lúzerek nem elérhetetlen dolgokra vágynak, hanem sopánkodnak és semmit sem tesznek a céljaikért. Még csak az álmaikat sem álmodják meg rendesen, s így bizony rendkívül nehéz bármit is elérni.

Persze felmerül a kérdés, akkor mondd nyuszi, mi a frászért vagy te egyedül?

Mióta visszakaptam önmagam és merem vállalni, ki vagyok, sokkal jobban érzem magam. Amolyan felszabadító érzés. Nem foglalkozom azzal, ki milyennek lát, lehetek az, aki valójában vagyok.

Hogyan írjunk blogot? Hát... én magam nem vállalkoznék rá, hogy megmondjam a tutit. Viszont ma kaptam, vagy ma találtam meg, egy hírlevelet, ahol arra biztatnak, hogy írjunk blogbejegyzést, mindössze 15 perc alatt.

Vacsora után szaladtam a fesztiválra. Érdekelt a Brains, nem is csalódtam benne, bár csak a végét sikerült elkapnom. Tegnap még nem nyitották meg az egészet, most kellett felfedeznem az utakat. Úgy éreztem magam, mint kisegér az útvesztőben, ahol valami idióta fehérköpenyes azt nézi, kinek sikerül először megtalálnia a nagyszínpadot. Hát első biztos nem lettem, de azért jó időt futottam.

Az egész napot a szállodában terveztem eltölteni. Sőt. Az egész hétvégét. Debrecenben már többször voltam és pont azért választottam ezt a szállót, mert itt van mivel foglalatoskodni egész nap.

Szóval készültem a Wellness napra. Megreggeliztem, s mint jó Főnökasszony, reggel elolvastam a leveleket. Emlékeztem, hogy éjjel valamit elnyomkodtam a telefonomon, hát az pont úgy nézett ki reggelre, hogy rá sem ismertem. Mintha elcseréltem volna valakivel. Kívülről ugyanaz, de a kijelzője teljesen megváltozott, nem beszélve arról, hogy a levelezésem nyitva és ott virít az én leendő főnököm levele, hogy hívjam fel. Ó. Sürgősen. Rendben. A sürgősség reggeli utánig megvár.

Vágjunk bele! Így indultam el délután kettőkor. Vettem gyorsan egy autópályamatricát, beállítottam a GPS-t, csak úgy kb, úgyis ismerem a helyet, voltam itt már többször is, igaz a másik oldalon, a másik szállodában, s ide csak fürödni jártunk. 

A zene hangosan - velem együtt - ordította túl a GPS "túl gyorsan mész" szlogenjét. Délután kicsit pihentem, így cseppet sem éreztem magam fáradtnak, inkább izgatottnak. Pláne ahogy egyre jobban fogytak a kilométerek és a kijelző egyre közelebb jósolta a célt. A baj ott kezdődött, hogy egész Debrecen fenekestül felfordult. Néztem az utat, a kütyüt és a kettő nem hasonlított egymásra a főúton. Balra mentem és innentől csak távolodtam a Pallagi úttól. Mentem a gyorsforgalmi úton, a szembejövő sávban rendőrök ellenőriznek és sehol sem lehetett megfordulni. Na betonfal az nem volt. De árok, folyamatos forgalom az igen. Én nem tudom itt a semmi szélén honnan hová tartottak az emberek, de sehol se láttam - kilométereken keresztül - a következő lehajtót. Már épp elkeseredtem volna egy kicsit, mikor két rendőr megállított.

Napok óta tart. Már az első héten, amint hazaköltöztem, kipihentem magam és feltöltődtem. Azóta viszont minden nap éjjel - felébredek egy kisöpörhetetlennek tűnő gondolattal.

- De hát nem is szereted! - mondom magamnak, szinte már üvöltve a lelkemben.

Nem. Nem szeretem.

- De igen! Igenis szeretem! - ellenkezek azonnal, mintha valamit meg kellene védenem - Hiszen fáj!

Na akkor most kezdődjön nyuszi idei nagy kalandja. Fesztiválozni megyek. Egyedül. És ahogy jól látom esőben. Bájos leszek. Nem találom a gumicsizmám. Egy biztos, mint évek óta mindig, megírom a Campus fesztivált. Úgy, ahogy nekem tetszik.

Az elveszettnek hitt blogom nagy részét, mintegy négy évet, visszakaptam pdf-ben. Beleolvastam és megint nyugtáztam milyen helyes nő vagyok. Még humorérzékem is van. Jó újra magamra találni. Nagyon jó. A cuccot megpróbálom feldobni e-book reader-re. Mekkora királyság. Angyalkám, köszönöm!

Ülök a teraszon. Ma elég kemény nap volt, s így délután valahogy hangosan kiszakadt belőlem:

- Óóóó, olyan szükségem lenne egy kis emotional support-ra!

Mire a kutyám hátrafordult, rám nézett, felállt és idejött mellém. Dörgölőzött és nyalogatta a kezem. Ez az. Ő így ad szeretetet. És nincsenek feltételek. Csak öröm van. Mosolygok. A support sikerült. Hálásan köszönöm.

OMFG! Na ez legalább nem olyan csúnya kimondva, de ezt érzem. Miért nem vettem észre? Miért hagytam, hogy a rózsaszín függöny mindent belepjen. Most, utólag olvasva, nekem tavaly ezt nem kellett volna bevállalnom. Szerettem. Szerettem, de azt hiszem idén már nem voltam szerelmes, s elhitettem magammal, hogy nem ez a fontos. A fenébe is! Hát mi lenne fontos? Csak az működik, ahol mind a két fél, időről-időre meg akarja újítani a dolgokat. Egyedül nem megy.

Mi történt? Dióhéjban azt hiszem annyi, hogy elmúlt. Neki nagyon elmúlt, én pedig küzdöttem. Alig három hete - egy borzalmasan rossz (nekem rossz, ők jól érezték magukat) nyaralás után hazaköltöztem. Már nem voltam fontos. Neki mára új barátnője van, akivel családosdit játszhat, nekem meg összetört egy kicsit a szívem. Sírok? Nem. A jótékony düh segít. Dühös vagyok. Dühös, mert nem akartam észrevenni. Csak csináltam és a tőlem telhető legtöbbet megadtam. Ennyi. Több nem ment, nekik kevésnek bizonyult.

Nem vagyok jó Anya. Nem vagyok nekik jó Anya. Sőt. Egyáltalán nem vagyok Anya. Nézzünk szembe a tényekkel. Szingli vagyok. Olyan szingli, akinek minden sikerül, amit csak elképzel. Még a család is sikerült. Nem hittem el, de a barátnőm ezerszer mondta. Hidd el, van aki megkérné a kezed, nem is egy, csak nem biztos, hogy örülnél neki. Megkérte. Nem tudtam nemet mondani. Vajon igent mondtam volna, ha kettesben kér meg? Olyan fura... azt hiszem nem.Ha a szívemre teszem a kezem, azonnal tudtam, hogy ez nem az. A videó nekem mindent elárult, más pedig nem vette észre. Megkérte a kezem, megpróbált teherbe ejteni (nem sikerült) és egy szép napon ráébredt arra, én valóban olyan vagyok, mint a vadkacsa. Szabadnak született, s csak akkor érzi jól magát, ha talál egy másik vadkacsát. S történjen bármi, ez a jószág elrepül, ha nem vágod a szárnytollait. Ő pedig kitartóan vágta a tollaim. Elrepültem. S most kezdjünk egy új történetet. Egy nagyszerű, csodálatos, hozzám méltó történetet...