Nyuszo csodálatos élete

Most azt kellene írnom, hogy de jó, kávéztunk, felhívott és még nem is tudom mi lesz. Tudom. Ezt kellene írnom. Mi több! Ennek kellett volna történnie. Pont ennek.

Szóval az úgy volt, hogy megígértem Anaminak. Igen, oda (is) regisztrálok, nem húzom a számat, ki tudja, meg egyébként is és igazán az ő kedvéért, hátha mégis elmozdult azzal a kinezió-izével bennem.

Igen tudom. Csak szépet és jót írjak. És tényleg jó volt.

Írnom kéne pár sort. Csak megnyugtatni a rám anyatigrisként vigyázó barátnőimet,

Tulajdonképp alig egy évvel ezelőtt, talán majdnem Húsvétkor éreztem, hogy itt az idő. 

A nagyanyám azt mondta, hogy...

Nem. Tényleg nem. És nem "csak".

Örömmel. Komolyan. Vártam a találkozót.

Nem, nem találtam meg a bölcsek kövét és nem is akarok vitát indítani.

Nagyon vártam a találkozást. És ahogy vártam, folyamatosan éreztette velem, írta, hogy nagyon várja ő is.

Mackó. Nem én hívom így és el is határoztam, hogy sosem fogom így hívni. Aztán most mégis.

Ma este. Hétkor.

A második találka jön.

Kedvelem a franciatanárnőmet. Sosem tanított franciára. Ha tanított volna, ma beszélnék is.

Szóval megemlítettem neki, úgy tűnik valaki franciául udvarolgat nekem és elvinne Triesztbe kávézni.

Vele randiztam.Ma. És írnék is. Meg nem is. A járása nem tetszett. Mekkora hülyeség. De tényleg.

De leves ám. Úgy, hogy nem is randiztunk. Szóval ez a Mókus szeretett volna velem találkozni. Eme igényét telefonban elmondta és levélben is megerősítette. Jó. Én nem voltam túl lelkes. És túl kedves sem. De akart találkozni.

Mókus. Ma csajos napot tartottunk és jól kibeszéltünk régi pasikat és persze szóba került ő is. Maradjon a neve Mókus. 

Szóval le vagyok maradva. Rengeteg a meló, a suli és a randi együtt. No meg a torna is.

Találkoztunk. Délidőben és félúton.

Várhatóan. Szkájvóker Lajos elhavazódott.